2017. március 16., csütörtök

Isten nem ver bottal

- szól a mondás, és ez mindenkire igaz, ha hisz Istenben, ha nem. És ezt most magamon is tapasztaltam, mert az előző bejegyzésben a nehéz kérdéskört feszegettem nagy önbizalommal övezve, aztán olyan sok rossz történt velem hirtelen egy pár nap leforgása alatt, hogy el is gondolkodtam az életemen hirtelen, hogy amit biztosnak hiszünk, pár nap alatt rommá lehet (és akkor kérdés, hogy kinek mi a nehéz, ugye, és hogy kívülről bazi könnyű nekem is ítélkezni, így meg is kaptam én is a magamét, ami nem bot lett). Persze a "rossz" is elég szubjektív dolog, azért annyira rossz nem történt, mint hogy meghalt volna valaki, vagy ilyesmi, de a lelkemet igénybe vevő rosszak sajnos történtek. És mivel a baj csőstül jön, nem is csak egy dolog jött, hanem mindjárt jó sok. Teher alatt nő a pálma. És ez most nem egy ilyen szólások és közmondások ismertetése bejegyzés akart lenni, bár lehet annak nagyobb felvevő(olvasó)piaca lenne. Hanem az, hogy miután úgy ahogy összeszedtem magam, akkor arra gondoltam, hogy oké, nem így terveztem a következő időszakot, de mit lehet tenni, ember tervez, Isten végez, akkor most ebből hozom ki azt, amit lehet, ami a lehetőségekhez képest a legjobb, hajrá előre. És akkor jött egy ember, aki viszonylag idegen nekem, de annyira nem, hogy ne beszélgessek vele, és egy olyan találó dolgot mondott, hogy arra kellett gondolom, nincsenek véletlen beszélgetések és találkozások az életben, és ez az egy mondat most az életem vezérfonala egy időre. Mondjuk, egy hétre. És jól bele is vésem az agyamba, mert annyira találó, mint régen a Nórikám mondása, miszerint "Kata, te vagy a helikopter". De ha ez az örök érvényű mondat nem lenne alkalmazható, akkor a következő lesz az, amit ennek a félig idegen, félig ismerős apukának a szájából hallottam, és hálás vagyok érte, még ha ő ezt nem is tudja, akkor is: 

2017. február 28., kedd

Mi a nehéz?

Azt látom, hogy mostanában "divat" azt gondolni, és lehetőleg fennen hangoztatni, hogy a mai embernek mennyivel sokkal nehezebb, mint a régi embereknek volt, vagy mint más embernek jelen korban. Nyilván van igazság benne, csak azt nézzük meg, hogy könnyű azt mondani, hogy régen minden egyszerűbb volt, és az élet könnyebb, de tényleg tudna egy mai ember a mai kor vívmányai nélkül élni? 
Vegyük a legegyszerűbb példát, hány ember jár gyalog, vagy netalántán bicajjal, tömegközlekedéssel dolgozni? És ebből hány családos van? Egyszerűbbet kérdezek, akinek van gyereke, ismer-e olyan szülőt, aki autó nélkül szállítja iskolába a gyerekét? Keveset, nem? De. Régen nem volt minden családban autó, régen mindenki ott lakott, ahol az iskola, ovi vagy munkahely volt. Persze, éltek tanyán is, de azok se autóval jártak el minden nap a munkahelyre. Na, akkor könnyebb volt régen, vagy nehezebb?
Régen voltak ebéd rendelő helyek? Netpincér? Volt fagyasztott tészta, zöldség (pucolva...)? Persze, valamiből biztosan volt, de ebéd rendelés tutira nem, volt helyette menza, meg otthoni főzés. Minden nap. A gyerekeknek nem pénzt adtak a szülők, hogy tessék gyerekem, vegyél uzsit, vagy nem fizették be, hanem anyuka minden nap készített szendvicset, és teát. És erre jön a mai kor embere, hogy mert volt rá ideje, könnyű volt neki. Tényleg könnyű volt? Vagy csak nem fb-ozott? ...
Könnyű volt, volt nekik mosógép? Volt nekik garmadában új ruha? Ma hányan stoppolják meg a gyerek lyukas zokniját, és hányan dobják ki, hogy majd veszek másikat, és kész? Őszintén? 
Hány anyuka épített karriert, miközben gyereket nevelt? Egyáltalán, régen hány nő AKART karriert? Egyszerre a gyereke nevelésével? És nem hiszem, hogy elvárás, hogy egy mai nőnek legyen karrierje, miközben anya. Erre a személy vágyik, nem elvárás. Senki nem várja el tőle. Tehát ő magában támasztja az elvárást a karrier felé, de közben gyereket is akar, boldog családot. 
Egyszerűen észre kell venni, hogy nem lehet egyszerre mindent, ennyire egyszerű. A régi ember nem akart mindent. Akart kenyeret, meg tejet, pont. Nem volt Herz szalámi, hogy a régi reklámnál maradjak. Nem voltak népbutító reklámok, hogy csak akkor érsz valamit, ha csilli-villi a kocsid és a ruhád meg a lakásod, és gürizz addig, amig ez meg nem lesz. Nem volt ilyen. Most sem muszáj beállni a sorba. Csak az a baj, hogy be akarunk állni, aztán meg nyavajgunk, hogy mennyi az elvárás. A normál ember saját maga elvárásainak akar megfelelni, nem a másokénak, és ha valaki azt mondja, hogy túl sok az elvárás, akkor nézzen mélyen magába, hogy ez nem az ő saját elvárása, tényleg a külvilágé? Mert ha a külvilágé, akkor bizony gyorsan le lehet építeni. Ha a saját maga elvárása, akkor meg kár nyavajogni, mert ha valamit akarunk, akkor teszünk érte, és nem a külvilágot, meg az elvárásokat okoljuk miatta, hogy fáradtak, nyúzottak, akármilyenek vagyunk. Hanem elfogadjuk, hogy most ez van, ha van elvárásunk magunk felé, hogy jó munkaerők, anyák, szülők, feleségek legyünk, akkor azért tenni kell. Ha sok az elvárásunk magunkkal szemben, akkor sokat kell tenni, vagy valamit le kell építeni. Mindent nem lehet. A mai kor betegsége, szerintem, hogy mindent akarunk egyszerre. Hát ne akarjuk annyira. Nincsen tökéletes élet, ezt be kell látni. Van olyan, amikor nagyon jó, de az elmúlik. Olyan is, hogy nagyon rossz, de az is elmúlik. 
Igaz a mondás, ami egy általam nagyon szeretett személytől származik, hogy nincsen olyan hosszú rossz, aminek egyszer ne lenne vége. Sokszor gondolok rá én is.
Például szerettem volna én is mindig autóval járni. Nagyon vágytam rá, tényleg. Talán én vagyok az egyetlen anyuka, aki mindig is tömegközlekedett az oviba. Hülyének is néznek miatta, hülyén is éreztem magam sokszor. De igazából tök felesleges lett volna csak amiatt, mert elvárás, mert tök jó lenne kocsiból kiszállni, fenntartani egy másik autót. Így eddig nem volt. Most lehet, hogy lesz. Jobb lesz nekem? A társadalom szerint, aki kívül néz, biztosan, mert íme, nem kell végre tömegközlekednem, léptem egy szintet. De tényleg léptem? Magamban? Eddig se kopott le a lábam, se a gyerekemé. Akkor? 
Számos ilyen példát tudnék hozni a saját életemből, kezdve a nem annyira jól fizető munkámtól ("Komolyan doktorival ENNYIT keresel? Nemár!") a gyerekkérdésen át ("Nem lesz tesó? Szegény gyerek!!!") a lakóhelyemig, rengeteg kritikát kapok, de ezek más emberek problémái, nem az enyémek. Nem nekik akarok megfelelni. És sokszor bizony annyira erős a külső nyomás, és frankón elgondolkodok, hogy tényleg szülnöm kellene még egy gyereket, mert Editke tuti sérült lesz tesóhiány miatt. És pedig én magam nem ezt gondolom. 
A boldogság, elégedettség saját magunkból fakad, nem a külvilágból, nem az elvárásokból, és nem a nekik könnyebb felfogásból. Senkinek nem könnyű, mindenkinek másképpen nehéz, úgy, ahogy és amit még ő elbír. Mások vagyunk, és a problémáink is mások, legyen ez a régi időkre is igaz. 

Update meggyes

Ezt a receptet nem update verzióban, tehát normál bármilyen liszttel el lehet készíteni, de nekem most a sokak által utált és elítélt pfúúúj Norbi liszttel készült. Ez van, nekem bevált, bár magát az embert nem feltétlen kedvelem, a módszere nekem jó, tehát használom 😀
A süti egyszerű és finom, és SÜTI szóval nekem bármilyen mennyiségben jöhet. Editkének is ízlett, Krisztiánnak nem kifejezetten, mert nem krémes, de azért nagy duzzogva ő is evett belőle, szegény ember, néha sajnálom, hogy ilyen sorsra jutott 😜
Hozzávalók egy kisebb tepsihez:
  • 2 egész tojás
  • 5 dkg olaj
  • 5 dkg édesítő (nekem most xilit volt)
  • egy csipet só
  • 25 dkg liszt
  • fél csomag sütőpor
  • 4 dl tej
  • egy fél üveg meggybefőtt, vagy magozott meggy, fagyasztott, bármilyen
A tojásokat az olajjal jól kikeverjük, hozzáadjuk az édesítőt, majd a liszttel elkevert sütőport és a tejet. Egy sütőpapírral kibélelt tepsibe öntjük, tetejére tesszük a meggyet, és 180 fokon kb 25 percig sütjük.
Gyorsan megvan, és finom. 

2017. február 21., kedd

Mindegy, mit ebédelünk???

Engem mindig annyi hatás ér, és muszáj ennek egy részét közre adnom, hogy ilyen formában is szabaduljak tőlük, bocsi, aki receptért jött ide, nyugodtan görgessen lejjebb, mert fröcsögés jön  👹😈
Szóval nálunk a kaja kérdéskör annyira nem egyszerű, mert én nem vagyok hajlandó menzán enni, Krisztián nem tud, Editkével nincsen semmi gond, ő normál óvodás, mindent megeszik az oviban, meg otthon is, ő a legerősebb láncszem ezen a téren. Viszont én bármennyire is szeretem, nem eszek gyakran se tésztát, se krumplit, se fehér lisztet, ezvan. Lehet emiatt utálni, meg köpködni, nekem ez vált be, ezt csinálom. Krisztián emellé még a saját rendszerét is beépítteti velem, ami inkább paleo szemlélet, és nincs is ezzel nekem gondom. Viszont ebből kifolyólag én igen, minden nap főzök általában, ami nem fáradtság számomra, mert szeretem, és azt is szeretem, hogy tudom, hogy mit eszek. A menzán csak látom, de nem tudom, hogy mit eszek. Viszont ennek a fajta táplálkozásnak a betartása bizony sok tervezést igényel, amivel nekem megint nincsen nagy gondom, mert egyrészt Krisztián partner ebben, másrészt meg már jó pár éve ezt csináljuk és működik. És nincsen "jajjjmitegyünkebédre" "gyorsandobjunkbeegyhambit" "mostcsakpéksütivanebédre" és társai. Elfogadom, hogy valakinek ez jó és megfelel, nekem nem. De mikor az állandóan tésztát zabáló táplálkozó munkatársam akar engem meggyőzni arról, hogy tök felesleges a menünket megtervezni, akkor kinyílik a bicska a zsebemben, mert bár volt gyerekszobám, és ennek köszönhetően nem szólok be neki, de azért valahol ki kell adnom magamból, hogy rendben, hogy neked megfelel, hogy egyik nap mákos tészta, másik nap diós tészta, harmadik nap meg sajtos tészta a menü, és szíved joga, hogy te ilyen gyorsan "megoldod" az ebédedet, de mondjuk szerintem ez hosszú távon tök egészségtelen, másrészt meg én hallgatom aztán 4 órán keresztül a gyomrod reakcióját erre a szénhidrát sokkra. Ami mondom, nekem aztán egymindegy, ki hogyan teszi tönkre magát, ha neki ez megfelel, csinálja, csak engem ne szóljon le azért, mert nekem kicsit többet jelent mindennapi menüm lehetőleg ésszerű összeállítása. Bleeee. Tudom, hogy ez gáz bejegyzés volt, elnézést is kérek érte, csak nem tudom, embereket a meggyőződésük miatt mi a tökért kell bántani. Ez vonatkozik vallási, politikai nézet beli, vagy akár táplálkozási meggyőződésre is. Tehát ha valaki minden nap főtt tésztát akar enni, hát tőlem tegye, nem kezdek el neki azon lamentálni, hogy mekkora hasa nőtt az elmúlt 2 évben, mióta tésztát eszik napi jelleggel, felnőtt ember, nem a barátom, aki esetleg a tanácsomat kérné, szóval minek szóljak be? Neki miért okoz földöntúli örömöt, hogy engem piszkál az étrend tervező kis naptáram miatt, és amiatt, hogy kölest eszek? Ez miért nem mindegy neki? A kérdésre persze nem várok választ.
De hogy jót is írjak, szerintem a heti menü megtervezése egy kis családi naptárban, vagy excel táblában vagy bárminemű formában tök meghálálja a munkát, mert ha látjuk, hogy egy hétre előre kb mit akarunk enni, akkor egyszerre be lehet vásárolni (nem kell napi szinten boltba rohangálni, ahol tök felesleges dolgokat is meg fogunk venni, amit nem is akartunk volna, kevesebb gázolajat, benzint használunk, így zöldebbek leszünk stb...), változatos lesz az ebédünk, mert látjuk, mikor mit ettünk utoljára, nem mellesleg akár fogyhatunk is, már akinek ez a célja, hiszen látjuk, hogy ha egyik nap vágyakozásainknak engedve hamburgert ettünk ebédre, akkor azt a másik napon egy salátával "helyre tudjuk hozni", és nem lesznek "csak bekapok valamit" étkezések, amik rendszerint nem túl egészséges cukor meg szénhidrátbombák. Persze nyilván én is eszek cukrot, meg pizzát és hamburgert is, és vesztemre még szeretem is őket nagyon, de azzal, hogy a hét nagyobb részében előre tervezek, főzök, csomagolok, így nincsen nagyobb problémám a testemen lévő zsírral. Ez nem szerencse meg alkat kérdése, akármilyen jó is lenne a genetikára fogni. Odafigyelés és tervezés kérdése. De akinek nem ez a fontos, az tényleg, ne csinálja, csak hagyja már élni azt, aki másképpen gondolkodik! Köszönöm a figyelmet 😇

2017. február 20., hétfő

Pöffeteg keksz

Ezt a nevet én adtam ennek a süteménynek. Az eredeti ötletet a neten találtam, egy viszonylag szépnek és jónak tűnő nagyon menő csillivilli gasztroblogon, de a dolog csak kívülről csillivilli, mert a blog írója annyira figyelmen kívül hagyja az olvasóit, hogy kicsit el is ment a kedvem tőle, mert minek vezet valaki blogot, ha a kérdésekre, észrevételekre soha nem reagál? A kérdés költői. A süti sütésénél nagy szükségem lett volna egy tanácsra, amit nem kaptam meg, pedig a mai világ arról szól, hogy a fb azért van és létezik, és ott blogokat azért reklámoznak (amit én ezzel a bloggal hála a jó égnek, soha nem tettem meg), hogy minél többen olvassák, és szeressék meg (ami akár a válasz adásán keresztül is megtörténhet, nyilván) de úgy tűnik, nem mindenkinél ez a szemlélet. Mert miután kidühöngtem magam, mert nem sikerült az első adag süti, végignéztem, és soha nincsen reakció a kérdésekre, hozzászólásokra, ami nagy kár, és sajnos sokat elmond a bloggerről. Kár. És ami szintén zavaró, hogy egy gasztroblogger, oké, nem agysebész, de azért a normál és érthető mértékegységre való odafigyelés és használatos rövidítések alkalmazása szerintem nem egy nagy kihívás, de kicsit igényesebbé teszi a blog kinézetét.  
Mindenesetre a recept kis módosítással szuperül működik, és én direkt arra biztatok mindenkit, aki ide vetődik és olvassa a blogomat, hogy ha kérdése van, bátran tegye azt fel, szívesen és örömmel válaszolok. 
Szóval a recept, és a hozzávalók:
  • 15 dkg magas kakaótartalmú csoki
  • 10 dkg csokipasztilla (vagy mi magunk összedarabolunk 10 dkg étcsokit)
  • 50 g vaj
  • 50 g liszt
  • 25 dkg cukor
  • 2 tojás
  • negyed zacskó sütőpor
  • a tetejére díszítésnek színes csokidrazsé
Először is a két tojást a rengeteg nagyon sok cukorral jó habosra keverjük, és utána odaadjuk valakinek, aki tovább kevergeti, amig a csokiból 10 dkg-t megolvasztunk gőz fölött a vajjal együtt, majd a csokit belekeverjük (ne legyen forró!!!) a tojásba. A liszthez adjuk a sütőport és a csokipasztillát vagy a darabolt csokit, és ezt is hozzákeverjük a tojásos-csokis cucchoz. És itt jön a varázslat, állni hagyjuk egy jó ideig, mert ha nem így járunk el, és egyből sütni kezdjük a kekszeket, akkor bizony szétfolyik az egész, és ráragad a sütőpapírra, ami levakarhatatlan onnan :( Nekem az utolsó adag sikerült a legjobbra, ami kb 30 percet állt szobahőmérsékleten az összekeverés után.
Ha állt egy keveset a massza, akkor egy kanállal kisebb halmokat teszünk sütőpapíros tepsire, és 180 fokon kb 10 percig sütjük. Oda kell rá figyelni, mert egy idő után megég a széle. Először a sütőben fel fognak púposodni a sütik, akkor érdemes rászórni a csokidrazsét, ha az elején szórjuk rá, akkor remekül lesüllyednek a tésztába és semmi se fog belőle látszódni, hiába kínlódtunk vele. Mikor kivesszük, érdemes teljesen hagyni kihűlni, és csak utána leszedni a sütőpapírról, akkor nem fognak széttörni a kekszek, és miközben hűlnek, le is lappad a tésztája, betöredezik, és lapos lesz, de finom. Kívül ropogni fog, belül meg kicsit ragadós lesz. Nálunk nagy sikert aratott, bár sokszor nem szabad sütnöm, mert tele van cukorral 😈

2017. február 9., csütörtök

Bemutatkozik dobozpóni

avagy hogyan termeljünk még több lomot a gyerekszobába 😆 Nem, ennek az újrahasznos dobozunikornis póninak megvan a maga létjogosultsága Editke szobájában, szóval nem is lom ő igazából. És Editke annyira szereti, hogy érdemes volt vele rengeteg sok órán keresztül bíbelődni. 
A munkafolyamatról nincsenek fázisfotóim, mert el is felejtettem őket, így csak a kiinduló állapotot és a végállapotot tudom megmutatni, a többit meg szavakban kifejezni 😁
A kiindulási állapota unikornis póninak ez volt, két kiszuperált kit-es doboz a laborból, ohjeeee, minden szemetet fel lehet használni, mert valójában a szemetek egy része hulladék csupán, nem szemét. 
Na innentől aztán a képzeletre van bízva a folyamat. Én öntapadó tapétával fedtem be a dobozokat, eredetileg az egész állat rózsaszínben pompázott volna, de kevésnek bizonyult  a rózsaszín tapéta, így a fele barna lett. Editke is engedélyezte. Aztán az egyik dobozt úgy vontam be, hogy a póniunikornis hasában lehessen dolgokat tárolni, hogy ne csak dísz legyen a gyerekszobában, hanem mondjuk nyeljen be legalább fél kiló hajgumit/üveggolyót/hajráfot/bármitamibelefér. Ezért a nagyobb doboz bevonása kicsit munkásabb volt. Aztán kiszabtam a szárnyakat is, amiket milton kapoccsal rögzítettem, először rossz helyen, de aztán végül jó helyre került, és így nem fittyen le állandóan a póni szárnya. A lábai természetesenhogy wc papír gurigából készültek, azokat is bevontam tapétával, és a patkójuk (hát jobb híján nevezzük annak) más színnel jelzés értékűen került rá. Kivágtam a szemeket-füleket, díszítettem, felragasztottam. Egy darabig ilyen állapotban volt dobozpóni, mert nem találtam neki megfelelő faroknak és sörénynek valót, de aztán Nikivel megtaláltuk a tuti lelőhelyet, aki még nem járt Pirex papírboltban, és nem is akar egy ilyen helyen egy kisebb vagyont elkölteni, az ne is menjen be. Mi bementünk... így lett (többek között) a póni további részeinek alapanyag. 
És teljes díszében, sörénnyel és szarvval a fején készen is lett doboz unikornispónink. 



A pocakjában pedig lehet tárolni kisebb-nagyobb dolgokat, most éppen üveggolyók vannak benne, remélem nem üli meg a gyomrát.
Oké, én is tudom, hogy farka nincsen még, de Editkének ünnepélyesen megígértem, hogy vele együtt ragasztom majd fel a farkat, és még nem jutottunk el odáig. 

2017. február 3., péntek

Farsangi szalagos fánk szénhidrát csökkentett verzióban

Mindig azt gondoltam, hogy a fánksütés valami nagy hókusz-pókusz, aminek kivitelezésére én magam perszehogy képtelen vagyok. És ez nem is igaz, mert ahhoz képest, hogy először sütöttem, tök jól sikerült, igaz lehetne kicsit szellősebb a tészta, de ízre nagyon finom. Editkével be is zabáltunk belőle persze, rendesen, fájt is a hasunk, de hát így jár, aki melegen eszik frissen kisült kelt tésztát 😛
A fánkot ch csökkentett liszttel készítettem el, de rendes liszttel is nagyon jól működik, mivel arra van az eredeti recept 😉 De aki figyel a vonalaira, vagy bármi más okból hisz a ch csökkentésben, az bátran készítse el másmilyen liszttel, működni fog, ha valamilyen keleszthető anyag is van benne (én felesben csináltam normál liszttel). A gluténmentes lisztek nekem nem kelnek meg, mondjuk feltétlen a gluténmentességet nem is szeretném megvalósítani, csak egyszer akartam olyan liszttel készíteni valamit egy valakinek, aki érzékeny rá, és nem működött. De a neten lehet találni különböző sikér helyettesítőket, amivel állítólag a kelt tészta is működik gluténmentesen.
A recept egy kicsit módosított Horváth Ilona recept, hozzávalók:
  • 50 dkg liszt (én ch csökkentettel csináltam)
  • 1 kávéskanál só
  • fél kocka friss élesztő
  • 3 dl tej (nekem ez sok volt nagyon, lehet liszttől is függ)
  • 4 evőkanál cukor
  • 1 csomag vaniliás cukor
  • 1 tojás sárgája
  • 7 dkg margarin
  • sütéshez olaj
Az élesztőt felfuttatjuk a cukorral és egy kevés tejjel, majd a liszthez adjuk, és a többi hozzávalóval lágy kalácstészta állagú tésztát gyúrunk. Én kézzel szoktam, mert szeretek tésztát gyúrni, de géppel is lehet persze. Ha megvan a tészta, akkor kelesztjük meleg helyen egy órát. Ha megkelt, kb ujjnyi vastagra nyújtjuk (sülés közben még nőni fog) és korongokat szaggatunk belőle (én egy pohárral szaggattam ki).
Kelesztjük így kiszaggatva is egy 20-30 percet (addig pont le lehet nyomni egy RR hasizmot 😈 fitness őrült anyukáknak, akik ezt ördögtől valónak tartják, vagy ősanyák, akkor ők addig foglalkozhatnak kulturáltan a gyerekeikkel, én egy színezőt adtam Editkének, és biztatást, hogy jöhet velem a földre tornázni, dehát könnyű nekem, egy gyerekem van, az is lány, tudom, csak jelzem, hogy ilyenkor is lehet ám tornázni, nem kell fél napot készülni egy hasizom erősítésnek, és átöltözni sem kell, mert sportmelltartóban pont lehet tésztát is gyúrni, utána meg sütni majd egy füst alatt lezuhanyozni, és illatos hajjal és bőrrel enni a fánkot, majd gyomorrontást kapni).
Ha megkeltek még egyszer, akkor olajat forrósítunk, és megsütjük a fánkok mindkét oldalát. Én úgy sütöttem, hogy Horváth Ilona leírta, először az egyik oldalát fedő alatt, aztán megfordítottam, és a másik oldalát fedő nélkül sütöttem. Nem kell amúgy sok idő a sütésnek, nekem egy kb 10 perc alatt megvolt az egész pedig arra készültem, hogy majd ott állok egy 40 percet biztosan.
Nem nagyon vártunk, hogy hűljön, hanem még úgy melegen, stíviás baracklekvárral ettük, és nagyon finom volt.