2017. május 18., csütörtök

Epres tiramisu

Nálunk most ez a süti az első számú kedvenc, és mivel már valahol nem arany áron van az eper, nem fogjuk sajnálni egy sütibe beletenni. Bár lehet én vagyok az egyetlen, aki sajnálja az epret sütibe tenni, például kifejezetten kiakadok, ha olyan receptet látok, ahol még meg is sütik az epret a sütivel együtt, szerintem annál borzasztóbban elképzelni sem lehet, ami egy eperrel történik. Jobb azt úgy frissen megenni, vagy eltenni lekvárnak. 
De a tiramisunak kifejezetten jót tesz egy kevés eper, más íze lesz, frissebb és nagyon jól passzol a krémes mascarponéhez. 
És tudom, hogy az eper amúgy szamóca, de nah, szokás hatalma, eper. 
Hozzávalók egy nagyobb jénaihoz (kisebbel ne is kezdjünk, ebből nagy adag fog kelleni):
  • 15 dkg babapiskóta
  • 25 dkg mascarpone sajt
  • 2 csomag vaniliás főzős pudingpor, ahhoz kicsit több, mint fél liter tej és ízlés szerint cukor vagy valami cukorhelyettesítő
  • 15 dkg eper
  • cukrozatlan kakaópor
  • cikória kávé megfőzve
A főzős pudingport a leírásnak megfelelően, de kevesebb tejjel megfőzzük, hagyjuk kihűlni. Ha kihűlt, akkor összekeverjük a mascarnopéval. A jénai aljára teszünk réteget a krémből, erre tesszük a kávéba mártott piskótákat, majd újra krém jön, erre felvágott eper, majd újra piskóta következik, és így tovább, amíg van alapanyag. Úgy gazdálkodjunk, hogy a tetejére jusson krém. A krém rétegekre lehet szitálni kakaóport, a tetejére is ez kerüljön. Bírjuk ki, hogy legalább 3 óráig egyben a hűtőben maradjon a süti, utána lehet szépen vágni. Nagyon finom, és gyorsan elfogy.

2017. május 17., szerda

Ismerkedjünk meg az órával!

Tudom, tudom, hogy szégyen gyalázat, amit szegény kis kreatív blogommal hajtok végre most az utóbbi időben, de több magyarázatom is lenne rá, ha nagyon akarnék, a legegyszerűbb az időhiány, sajnos 😑 És akkor lehetne ezt hosszan magyaráznom, hogy miért nincsen időm, hiszen idő arra van, amire szakítunk, ezt is tudom. De a diplomakészítés időszak nem csak a hallgatóknak húzós, hanem a konzulenseknek is, amellett meg most még belevágtam egy harmadik pénzkereseti lehetőségbe is, ami elég sok időmet elviszi egyelőre, de remélem hosszú távon megéri, aztán majd alakul. És a laborban meg a megbízásos kísérletekkel is sok idő elmegy. Ez van.
De nem kesergek az időm végessége miatt, hanem inkább megmutatom, hogy milyen kis cuki szerkezetet készítettünk Editkével, ami pontosan is az idő mérésével ismerteti meg a nyuszifület. Mert sajnos akármennyire is próbálom magyarázni neki szóban, hogy hány óra van, meg mit mutat az óra, szerintem nem érti. Bár állítja, hogy igen, de én meg látom, hogy nem, szóval valamit tennem kell, hogy ne maradjon így ez a helyzet. 
Tök véletlenül futottam bele egy külföldi oktató lap instagram profiljába (@miss_fairclough_), amit gyorsan be is jelöltem magamnak követendő példának (tehát követem, de nekem ez egy olyan béna szó, mi az, hogy követem? az tök illegálisnak hangzik, pedig nem is az ez a folyamat, na mindegy, nem szeretem ezeket az angolból tükörfordítással átvett szavakat, bár még mindig jobb, mint a "lájkolom"...), és ott láttam meg ezt a kis óra ötletet.
Igazából már majdnem vettem is egy ilyen óra megismerést tanító valamiféle rendkívül interaktív, és ennek megfelelő árú játékot a neten, de aztán úgy voltam bele, hogy bakker, majd pont az órát nem tudom neki valami házi alkalmatossággal megtanítani, de béna vagyok! És nem akartam béna lenni. Ezért elloptam az ötletet, és kb 2 óra alatt, amíg elkészül vacsira a pizza, elkészítettem a kis tanító órát. A tesztelése még folyamatban van, tehát azt nem tudom, mennyire hatékonyan fogja tudni így megtanulni az órát Editke, de én bizakodó vagyok, neki meg tetszik, hogy együtt hoztuk össze ezt az órát. 
Először egy nagy kartonra volt szükségem, amiért nem rohantam fejvesztve a boltba, mert olyan nagyon előrelátó vagyok (hahaha, persze), hogy mindig megmentem a csomagolásokból a vastag papír részeket direkt kreativkodás céljára. Ennek az órának az alapja például egy lidliben vásárolt pólószett csomagolása lett, ez egy teljesen tök minta nélküli, fehér vastag papír, amit a pólók alá tesznek a csomagolásba, hogy szebben álljanak a boltba a polcon. Amúgy egy tök felesleges dolog szerintem, és tök nem környezettudatos, de én így tudom megmenteni, és újrahasznosítani, vagy egyáltalán, hasznosítani valamire. Hogy legyen ennek a papírdarabnak is valami értelme, haszna az életben, ne csak úgy dobjuk ki azzal a lendülettel, ahogy kivettük belőle a pólókat. 
A kartonra rátettem egy tányért, mert nem volt kéznél körzöm, és körberajzoltam, majd kivágtam a kört. Editke meg kiszínezte, hogy ne legyen unalmas fehér, helyette lett egyenetlenül színezett érdekes kék 💖 A mutatókat én rajzoltam szabad kézzel, szintén az újrahasznos karton lapra, kivágtam, azt is kiszínezte Editke. Aztán origami papírból csíkokat vágtam, amit ketté hajtottam, kívülre kerültek az óralap számai, belülre meg amit a digitális óra mutat és amit mondunk, hogy hány perccel múlt el az egész óra, illetve negyed, fél, háromnegyed, egész. Meggyőződésem, hogy ezt a legnehezebb felfogni egy gyereknek, aztán nem vagyok tanár, se pedagógus, lehet simán tévedek. 
Aztán miután minden színes lett és kivágódott, feliratozódott, ráragasztottam az óralapra a mintás papírokat. A mutatókra ráírtam, hogy melyik mutatja az órát, melyik a percet, és milton kapoccsal rögzítettem az óralap közepén. Készen is lettünk az órával. 
Nem azt mondom, hogy a legszebb oktatási anyag, amit életemben láttam, de Editkének tetszik, olyan színekből van, amit ő maga választott, együtt csináltuk meg, és a feladatát betölti. Nyilván lehetne csilli-villi nagyonmenő papírból meg műanyagból, beszélő ceruzával, de majd beszélek én a ceruza helyett 😇

2017. április 13., csütörtök

Só-liszt gyurma, süthető

Mindig azt gondoltam, hogy a só-liszt gyurma készítés valami varázslat, amire én természetesenhogy képtelen vagyok. Pedig tényleg nagyon egyszerű, könnyű vele dolgozni, szép hófehér színű, ki is lehet sütni, és még festeni is lehet, szóval ezentúl éjjel-nappal (haha, persze) ezt fogjuk gyártmányozni Editkével 😀
És nagyon szégyellem, hogy ennyire elhanyagoltam szegény kis kreativ blogomat, de időm a nullával egyenlő, meg hát ahogyan írtam, mostanában nem is voltam lelkileg a topon, ilyenkor a kreativ énem is behúzódik valami rejtett zugba a testemben, és nem íródik a blog. De ennek a szakasznak ezennel vége van, ohjeee. Remélem. 
Szóval a só-liszt gyurma receptje a következő:
  • 300 g liszt
  • 300 g só
  • 2 dl víz
  • 2 teáskanál olaj
A vizet felmelegítettem, és úgy adtam hozzá a liszt-só és olaj keverékéhez. Összegyurmákoltam, és már készen is volt a gyurma, lehetett nyújtani szaggatni. Editkével szaggattuk, én tojás formákat, mert kitaláltam, hogy az idén a tojásfán nem kifújt tojások lesznek (mert utálok tojást kifújni), hanem ilyen gyurmásak. Készítettem még belőle egy manóházikót is és két gombaformát, amik Editke szerint úgy néztek ki, mint az almacsutkák... Néha eléggé kritikus tud lenni, főleg ahhoz képest, hogy még nincsen 6 éves.
A kész gyurmagombóc.
Editke sütiszaggatóval szaggatta ki a formákat, aztán saját ötlete alapján (amúgy teljesen tök jó ötlet volt!) fogpiszkálóval díszítette formákat, a nyuszinak rajzolt szőröket, a pillangónak berovátkolta a testét, cukik lettek nagyon, és nem mellesleg egy másfél órát elszöszölt ezzel.

Nekem nem volt tojás formám, így papírból kivágtam egy nagyjából tojás alakot, és ezt formának használva késsel vágtam ki a tojásokat. Fogpiszkálóval lyukat fúrtam a tetejükre, hogy majd fel tudjuk akasztani a kész kifestett műveket a tojásfára.
 Editke meg csak díszített-díszített...

Elkészült a manóház és a gomba, Levendulalány blogja alapján, köszönöm az ötletet!
Végül tepsire pakoltam őket, és először 120 fokon, majd 180 fokon kiszárítottam őket.
Utána kifestettük őket, és faágra akasztva készen is lett a tojásfa. 


2017. április 6., csütörtök

Majdnem 1 hónap

telt el azóta, hogy írtam volna ide a kedves kis kreativ blogomra. Rengeteg mentségem van a dologra, kezdve a lelkem széthullásától, majd szépen összeragasztózásán keresztül egy gömb fagyitól való megfázáson át a diplomajavítási hajrával befejezve. Volt ebben az egy hónapban kérem szépen itt minden, és mindig azt gondoltam, hogy sebaj, már annyi rossz történt, hogy ezután már csakis a jó jöhet, de végül mégsem jött, szóval már nem is várom, hogy megérkezzen, ideér, ha akar. Ha nem akar, akkor biztosan ott van, ahol nagyobb szükség van rá és pont. 
De mivel pár lelkes olvasóm tényleg innen merít rólam infot, és őket nem akarom riogatni, ezért elírom, hogy amúgy teljesen jól vagyok, és minden oké, legalábbis próbálok erre gondolni minden nap 😀 
Közben meg rengeteg dolog kavarog a fejemben. Tavasz van, így például ablakot kellene pucolnom. Jön a húsvét, amire tojást kell festeni, bár az idén nem kifújt tojásokkal rukkolunk elő Editkével, hanem só-liszt gyurmából készített tojásokkal, amiknek jó része már készen is van, mert bár nem írok bejegyzéseket, de azért a kreativ énem nem tud nyugodni, és születnek új dolgok, csak a közlésük sokszor elmarad, idő és lelkesedés hiányában. Ez van sajnos. 
Aztán mivel tavasz van, így megszaporodnak az emberek a mindenféle tavaszi test átalakító programokon, aminek köszönhetően azok az emberek (=én), akik rendszeresen járnak tornára, és így el is felejtkeznek róla, hogy előre be kellene jelentkezni azokra, rendszeresen kiszorulnak a rendes edzésükről. Hát így jár, aki rutinból jár tornázni. Mondjuk annyira nem vagyok elkenve, mert a tavaszi testátalakítók általában 1-2 hónap alatt feladják a nagy álmukat, és szépen süppednek vissza a jól megszokott, kényelmes életükbe, és akkor lesz majd nekem is hely a TRX-en. Futni meg bármikor lehet. Igazából ilyenkor mindig elgondolkodok, hogy miért pont tavasszal akarnak lefogyni az emberek? Egy átlag ember sokkal többször visel egy sima hosszú ujjú felsőt, mint bikinit, télen mégsem zavarja akár 10x annyi napon keresztül, hogy oldalt kibüggyen a háj a nadrágjából, nem, az a lényeg, hogy a bikiniben kb 2 hétig jól nézzünk ki. Ezt sose értettem, és mindig el kell elmélkednem ezen, nyilván összefüggésben van azzal, hogy amúgy sem rajongok kifejezetten sem a nyárért, sem a bikiniért, és nem azért mert nem áll jól 😇
A tavaszon kívül még sokat kell elmélkednem a baráti kapcsolataimon is, meg hogy bizonyos embereket, legyenek azok család vagy barát, miért nem tudok elengedni a francba? Miért kell azokon az embereken rágódnom, akik láthatóan letojingázzák a fejemet. Miért nem tudom én is ezt tenni? 
Aztán kihívás nekem erre az évre, hogy mire használjam jól ki a kapacitásaimat? Legyen azok bármilyenek. Tudom, hogy ezt év elején illett volna feltennem magamban, de akkor még volt egy jól kézzelfogható célom, ami most megvalósult, és akkor most úgy érzem, hogy konkrét cél nélkül mit sem érek, ezért gyorsan találnom kell majd egyet, amiért küzdök. Oké, van egy gyerekem, de sajnos nem vagyok az a jól viselkedő anyuka, akinek elég, hogy van egy gyereke, akit ajnározhat, meg ugrálhat körülötte, nekem kellenek ilyen saját ÉN célok, ami nem Editkéhez kötődik, hanem saját magamhoz. 
Amúgy a lakásban is nagy átalakulások zajlanak, mert bár mégsem az fog történni szeptemberben, amire már fél éve várunk, de Editkének nagylányos szobája lesz, és remélhetőleg majd ehhez is kapcsolódik bár kreativ bejegyzés, bár ahhoz még Krisztián rábólintása is hiányzik. 
Ez most egy elmélkedős bejegyzés, amiből talán már túl sok is került mostanában ide, de ígérem, jönnek a kreatívok is 😉

2017. március 16., csütörtök

Isten nem ver bottal

- szól a mondás, és ez mindenkire igaz, ha hisz Istenben, ha nem. És ezt most magamon is tapasztaltam, mert az előző bejegyzésben a nehéz kérdéskört feszegettem nagy önbizalommal övezve, aztán olyan sok rossz történt velem hirtelen egy pár nap leforgása alatt, hogy el is gondolkodtam az életemen hirtelen, hogy amit biztosnak hiszünk, pár nap alatt rommá lehet (és akkor kérdés, hogy kinek mi a nehéz, ugye, és hogy kívülről bazi könnyű nekem is ítélkezni, így meg is kaptam én is a magamét, ami nem bot lett). Persze a "rossz" is elég szubjektív dolog, azért annyira rossz nem történt, mint hogy meghalt volna valaki, vagy ilyesmi, de a lelkemet igénybe vevő rosszak sajnos történtek. És mivel a baj csőstül jön, nem is csak egy dolog jött, hanem mindjárt jó sok. Teher alatt nő a pálma. És ez most nem egy ilyen szólások és közmondások ismertetése bejegyzés akart lenni, bár lehet annak nagyobb felvevő(olvasó)piaca lenne. Hanem az, hogy miután úgy ahogy összeszedtem magam, akkor arra gondoltam, hogy oké, nem így terveztem a következő időszakot, de mit lehet tenni, ember tervez, Isten végez, akkor most ebből hozom ki azt, amit lehet, ami a lehetőségekhez képest a legjobb, hajrá előre. És akkor jött egy ember, aki viszonylag idegen nekem, de annyira nem, hogy ne beszélgessek vele, és egy olyan találó dolgot mondott, hogy arra kellett gondolom, nincsenek véletlen beszélgetések és találkozások az életben, és ez az egy mondat most az életem vezérfonala egy időre. Mondjuk, egy hétre. És jól bele is vésem az agyamba, mert annyira találó, mint régen a Nórikám mondása, miszerint "Kata, te vagy a helikopter". De ha ez az örök érvényű mondat nem lenne alkalmazható, akkor a következő lesz az, amit ennek a félig idegen, félig ismerős apukának a szájából hallottam, és hálás vagyok érte, még ha ő ezt nem is tudja, akkor is: 

2017. február 28., kedd

Mi a nehéz?

Azt látom, hogy mostanában "divat" azt gondolni, és lehetőleg fennen hangoztatni, hogy a mai embernek mennyivel sokkal nehezebb, mint a régi embereknek volt, vagy mint más embernek jelen korban. Nyilván van igazság benne, csak azt nézzük meg, hogy könnyű azt mondani, hogy régen minden egyszerűbb volt, és az élet könnyebb, de tényleg tudna egy mai ember a mai kor vívmányai nélkül élni? 
Vegyük a legegyszerűbb példát, hány ember jár gyalog, vagy netalántán bicajjal, tömegközlekedéssel dolgozni? És ebből hány családos van? Egyszerűbbet kérdezek, akinek van gyereke, ismer-e olyan szülőt, aki autó nélkül szállítja iskolába a gyerekét? Keveset, nem? De. Régen nem volt minden családban autó, régen mindenki ott lakott, ahol az iskola, ovi vagy munkahely volt. Persze, éltek tanyán is, de azok se autóval jártak el minden nap a munkahelyre. Na, akkor könnyebb volt régen, vagy nehezebb?
Régen voltak ebéd rendelő helyek? Netpincér? Volt fagyasztott tészta, zöldség (pucolva...)? Persze, valamiből biztosan volt, de ebéd rendelés tutira nem, volt helyette menza, meg otthoni főzés. Minden nap. A gyerekeknek nem pénzt adtak a szülők, hogy tessék gyerekem, vegyél uzsit, vagy nem fizették be, hanem anyuka minden nap készített szendvicset, és teát. És erre jön a mai kor embere, hogy mert volt rá ideje, könnyű volt neki. Tényleg könnyű volt? Vagy csak nem fb-ozott? ...
Könnyű volt, volt nekik mosógép? Volt nekik garmadában új ruha? Ma hányan stoppolják meg a gyerek lyukas zokniját, és hányan dobják ki, hogy majd veszek másikat, és kész? Őszintén? 
Hány anyuka épített karriert, miközben gyereket nevelt? Egyáltalán, régen hány nő AKART karriert? Egyszerre a gyereke nevelésével? És nem hiszem, hogy elvárás, hogy egy mai nőnek legyen karrierje, miközben anya. Erre a személy vágyik, nem elvárás. Senki nem várja el tőle. Tehát ő magában támasztja az elvárást a karrier felé, de közben gyereket is akar, boldog családot. 
Egyszerűen észre kell venni, hogy nem lehet egyszerre mindent, ennyire egyszerű. A régi ember nem akart mindent. Akart kenyeret, meg tejet, pont. Nem volt Herz szalámi, hogy a régi reklámnál maradjak. Nem voltak népbutító reklámok, hogy csak akkor érsz valamit, ha csilli-villi a kocsid és a ruhád meg a lakásod, és gürizz addig, amig ez meg nem lesz. Nem volt ilyen. Most sem muszáj beállni a sorba. Csak az a baj, hogy be akarunk állni, aztán meg nyavajgunk, hogy mennyi az elvárás. A normál ember saját maga elvárásainak akar megfelelni, nem a másokénak, és ha valaki azt mondja, hogy túl sok az elvárás, akkor nézzen mélyen magába, hogy ez nem az ő saját elvárása, tényleg a külvilágé? Mert ha a külvilágé, akkor bizony gyorsan le lehet építeni. Ha a saját maga elvárása, akkor meg kár nyavajogni, mert ha valamit akarunk, akkor teszünk érte, és nem a külvilágot, meg az elvárásokat okoljuk miatta, hogy fáradtak, nyúzottak, akármilyenek vagyunk. Hanem elfogadjuk, hogy most ez van, ha van elvárásunk magunk felé, hogy jó munkaerők, anyák, szülők, feleségek legyünk, akkor azért tenni kell. Ha sok az elvárásunk magunkkal szemben, akkor sokat kell tenni, vagy valamit le kell építeni. Mindent nem lehet. A mai kor betegsége, szerintem, hogy mindent akarunk egyszerre. Hát ne akarjuk annyira. Nincsen tökéletes élet, ezt be kell látni. Van olyan, amikor nagyon jó, de az elmúlik. Olyan is, hogy nagyon rossz, de az is elmúlik. 
Igaz a mondás, ami egy általam nagyon szeretett személytől származik, hogy nincsen olyan hosszú rossz, aminek egyszer ne lenne vége. Sokszor gondolok rá én is.
Például szerettem volna én is mindig autóval járni. Nagyon vágytam rá, tényleg. Talán én vagyok az egyetlen anyuka, aki mindig is tömegközlekedett az oviba. Hülyének is néznek miatta, hülyén is éreztem magam sokszor. De igazából tök felesleges lett volna csak amiatt, mert elvárás, mert tök jó lenne kocsiból kiszállni, fenntartani egy másik autót. Így eddig nem volt. Most lehet, hogy lesz. Jobb lesz nekem? A társadalom szerint, aki kívül néz, biztosan, mert íme, nem kell végre tömegközlekednem, léptem egy szintet. De tényleg léptem? Magamban? Eddig se kopott le a lábam, se a gyerekemé. Akkor? 
Számos ilyen példát tudnék hozni a saját életemből, kezdve a nem annyira jól fizető munkámtól ("Komolyan doktorival ENNYIT keresel? Nemár!") a gyerekkérdésen át ("Nem lesz tesó? Szegény gyerek!!!") a lakóhelyemig, rengeteg kritikát kapok, de ezek más emberek problémái, nem az enyémek. Nem nekik akarok megfelelni. És sokszor bizony annyira erős a külső nyomás, és frankón elgondolkodok, hogy tényleg szülnöm kellene még egy gyereket, mert Editke tuti sérült lesz tesóhiány miatt. És pedig én magam nem ezt gondolom. 
A boldogság, elégedettség saját magunkból fakad, nem a külvilágból, nem az elvárásokból, és nem a nekik könnyebb felfogásból. Senkinek nem könnyű, mindenkinek másképpen nehéz, úgy, ahogy és amit még ő elbír. Mások vagyunk, és a problémáink is mások, legyen ez a régi időkre is igaz. 

Update meggyes

Ezt a receptet nem update verzióban, tehát normál bármilyen liszttel el lehet készíteni, de nekem most a sokak által utált és elítélt pfúúúj Norbi liszttel készült. Ez van, nekem bevált, bár magát az embert nem feltétlen kedvelem, a módszere nekem jó, tehát használom 😀
A süti egyszerű és finom, és SÜTI szóval nekem bármilyen mennyiségben jöhet. Editkének is ízlett, Krisztiánnak nem kifejezetten, mert nem krémes, de azért nagy duzzogva ő is evett belőle, szegény ember, néha sajnálom, hogy ilyen sorsra jutott 😜
Hozzávalók egy kisebb tepsihez:
  • 2 egész tojás
  • 5 dkg olaj
  • 5 dkg édesítő (nekem most xilit volt)
  • egy csipet só
  • 25 dkg liszt
  • fél csomag sütőpor
  • 4 dl tej
  • egy fél üveg meggybefőtt, vagy magozott meggy, fagyasztott, bármilyen
A tojásokat az olajjal jól kikeverjük, hozzáadjuk az édesítőt, majd a liszttel elkevert sütőport és a tejet. Egy sütőpapírral kibélelt tepsibe öntjük, tetejére tesszük a meggyet, és 180 fokon kb 25 percig sütjük.
Gyorsan megvan, és finom.