Nem kell szabadság???

Van egy blog, amit nagyon kedvelek, pedig alapvetően nem szeretem a városias szellemű, életmód blogokat, mert mindegyik arra törekszik, hogy megmondja a tutit, pedig egységes, mindenkinek megfelelő "jó" nincsen soha, semmiben, mert ahányféle az ember, annyiféle "jó" létezik, legyen az gyereknevelés, vagy sütés, vagy munka, vagy öltözködés. De valamiért ezt a blogot szeretem, ha a vezetője nem is egy számomra szimpi nő, de jó gondolatokat ír le (vagy vesz valakitől? kitudja). Viszont néhány napja egy olyan szintén divatos, kis képes feliratos okosságot tett közzé, ami nem megy le a torkomon. Tudom, hogy maradi vagyok, tudom, hogy nincsen mosogatógépem és az instant kávét is szeretem, de ez a mondat kiverte nálam a biztosítékot. Mivel nem akarom rontani (mondjuk eleve hülye gondolat, hogy én a kis minigondolataimmal egy nagy blogger bármi dolgát tudnám rontani...) a blog semmilyen renoméját, így nem írom ki pontosan, megjelölve forrással, de aki olvassa ezt a  blogot, rá fog ismerni, aki meg nem ismeri, az meg nehogy előítéletes legyen később. A mondat lényege abban foglalható össze, hogy minek vágyódik az ember az évi jól megérdemelt szabadsága után a munkájából, keressen olyan munkát, amiből nem akar szabira menni. Hm. Hm. Hm. 

A blogot rengetegen "követik"(ami nem jelenti azt automatikusan, hogy olvassák is, de legyünk optimisták).

Sok közülük tényleg nagyon városias, és meglehetősen könnyen befolyásolható huszonennyimennyi éves. Amivel nincsen baj. Csak annyi, hogy ennek a korosztálynak (már tisztelet a kivételnek, persze), amúgy is akkora az arca, hogy iszonyat. Főleg a fővárosiaknak. Szóval ezeknek azt írni, hogy figyelj, nem kell neked véres verejtékkel pénzt keresned, nézz meg engem, imádom a blogolást és jól meg is élek belőle, és hawaii dizsi napfény van, szerintem felelőtlenség. Persze egy blog nem nevelő célzatú, azt is tudom.  Meg azt is, hogy igen, van aki tényleg megél a blogolásból, de valahogyan nem tudom elképzelni, hogy neki ez a munka az élete minden percében akkora flash, hogy soha nem akar akár csak pár napra is kiszakadni belőle. Vagyis bocsi, ő ki tud, mert a technikának köszönhetően lehet nincs is jelen pár napig, de a bejegyzések és időzített állapotok miatt úgy tűnik, mintha. És itt van szerintem a kutya elásva, hogy úgy tűnik mintha. 

Akarjunk olyan munkát, amiből úgy tűnik, mintha soha nem akarnánk elvágyódni? Jó az, hogy úgy tűnik, mintha tökéletes életünk lenne? Cukormázas boldog munkásokkal? Ez valóság?

Egy orvos élete minden egyes percében szereti a munkáját? A fogakat tömni, a kismamákat nyugtatni, a néniknek a receptet felírni? Az óvónénitől tényleg elvárható, hogy napi 8 órában csillivilli mosolyalbum legyen, és soha ne kívánkozzon az ovitól lehetőleg minél messzebb egy csendes zugba, ahol senki nem kér zsepit tőle? A tanártól elvárható, hogy ne kívánja melegebb éghajlatra a tini diákjait? Vagy a boltostól, hogy ne legyen ki minden testrésze az idióta vásárlótól, a postástól, hogy ne akarja csak egyszer, hogy a sarki kutya ne ugasson? Vagy ha senki nem lesz orvos, óvónéni, tanár, boltos, postás és a többi, mert olyan munkát alakít ki (kérdés, hogy hogyan), amiből sose vágyódik el, akkor ki fogja ezeket a munkákat elvégezni? Miért várjuk azt, hogy ezek a munkák megbecsültek legyenek, ha egy fő bloggerina is azt írja, hogy nehogymár neked olyan munkád legyen, amiből elvágyódsz? Ez jó, tényleg, építő jellegű?

Egy ponton nyilván igen, hiszen csak abban a munkában lehetünk jók, amit valamilyen mértékben szeretünk csinálni. De én nem hiszek abban, hogy aki szereti a munkáját, az soha nem akar legalább egy kis időre kiszakadni a munkahelyéről. 

Hiszen lehet valakinek a legjobb élete, mégis másra vágyik.

Az emberbe bele van kódolva valahol, hogy vágyik arra, ami eltér a megszokottól, és az a mindennapi ember életében egy részt a szabadság. 

Szóval nem értem.

Nem értem, miért kell ilyet odanyomni az emberek arcába, hogy figyeljél már, várod a szabid, de egy lúzer vagy, miért nem olyan életed van, amiből nem akarsz szabira menni? Ez egy csúnya mondat volt, tudom.

Hozzátartozik, hogy ez a bloggerina külföldre ment most. Ami tökjó, onnan is tudja működtetni a blogot, és igazából így új életet, új insiprációt (de utálom ezt a szót, de divatos) kaphat, ami egy hát félig azért művész embernek nyilván fontos. Az íráshoz, az új ötletekhez ez mindenképpen kell, az ihlet (puccos nevén inspiráció, ohjeeee). Szóval nekem ez a szabadság nem kell dolog kicsit ilyen önigazolásnak tűnik. Hogy lám, nekem milyen remek a melóm, nem kell szabi. És tényleg, szuperjó lehet neki, emiatt jóféle irigység van is bennem, hogy bakker, megél abból, hogy blogol meg mindenféle videoakármiket tart. Komolyan, le a kalappal. Szeretnék én is ilyet, de valszeg nekem nem lesz. De annak ellenére, hogy sikeres ebben, miért gondolja, hogy másnak is ez a jó? Vagy hogy erre kell biztatni más embert? Nem csak azért, mert elvárja, hogy tapsikoljanak, hogy "tényleg, dejóis neked, hiszen annyira szuper a munkád, hogy szabi se kell, de jól nyomod!" "jajjj, bárcsak nekem is ilyen életem lenne, de hát nem mindenki olyan ügyes, mint te" és a többi. És ezekben a mondatokban az a szép, hogy igazak is, egytől egyig. Tényleg ügyes, tényleg jó neki, de valahol ezt be kellene látni, hogy ezt nem fogja mindenki olyan szépen egységesen tudni követni, mint pl azt, hogy ne ölj meg más embert, vagy mittudomén, valami életigazságot.

Ebben a mostani világban amúgy mindenki életigazságot gyárt. Nem tudom, megfigyeltétek-e. Csak az a baj, hogy minden életnek más az igazsága, ahogyan minden élet más és más. 

És szerintem, aki teheti, menjen szabira, mert az jó, akármilyen nagyonremek munkánk is van.

És akkor most csendben hallgassunk azokról, akiknek 1-2-3-4-stb gyereke van, és mondjuk kicsik, és akkor olyan, mint pihentető nyaralás az ő életükben egy oximoron.... Vagy akik otthon gazdálkodnak, és mondjuk esélyük sincsen elmenni nyaralni. Akik annyira mélyen vannak, hogy enni sincsen, nemhogy nyaralni... 

Szóval igen, persze, van egy nagy felvevőpiaca ennek a féle gondolkodásnak, csak akkor nem kell majd sokáig elmélkedni, hogy a fiatalok miért nem akarnak tanulni, miért akarnak lábat lógatni, és miért jobb otthon ülni anyuka nyakán, mint dolgozni, vagy miért jobb ugyan családban élni, de benne mégis gyereknek maradni (ebben a témában tök jó dolgok olvashatók a panpeterstop blogon, ha nem ismeri valaki, érdemes megnézni).

A bejegyzés egyesek nyugalmának megzavarására alkalmas gondolatokat tartalmaz, de minden felelősség az olvasót terheli ;)