Azt látom, hogy mostanában "divat" azt gondolni, és lehetőleg fennen hangoztatni, hogy a mai embernek mennyivel sokkal nehezebb, mint a régi embereknek volt, vagy mint más embernek jelen korban. Nyilván van igazság benne, csak azt nézzük meg, hogy könnyű azt mondani, hogy régen minden egyszerűbb volt, és az élet könnyebb, de tényleg tudna egy mai ember a mai kor vívmányai nélkül élni?
Vegyük a legegyszerűbb példát, hány ember jár gyalog, vagy netalántán bicajjal, tömegközlekedéssel dolgozni? És ebből hány családos van? Egyszerűbbet kérdezek, akinek van gyereke, ismer-e olyan szülőt, aki autó nélkül szállítja iskolába a gyerekét? Keveset, nem? De. Régen nem volt minden családban autó, régen mindenki ott lakott, ahol az iskola, ovi vagy munkahely volt. Persze, éltek tanyán is, de azok se autóval jártak el minden nap a munkahelyre. Na, akkor könnyebb volt régen, vagy nehezebb?
Régen voltak ebéd rendelő helyek? Netpincér? Volt fagyasztott tészta, zöldség (pucolva...)? Persze, valamiből biztosan volt, de ebéd rendelés tutira nem, volt helyette menza, meg otthoni főzés. Minden nap. A gyerekeknek nem pénzt adtak a szülők, hogy tessék gyerekem, vegyél uzsit, vagy nem fizették be, hanem anyuka minden nap készített szendvicset, és teát. És erre jön a mai kor embere, hogy mert volt rá ideje, könnyű volt neki. Tényleg könnyű volt? Vagy csak nem fb-ozott? ...
Könnyű volt, volt nekik mosógép? Volt nekik garmadában új ruha? Ma hányan stoppolják meg a gyerek lyukas zokniját, és hányan dobják ki, hogy majd veszek másikat, és kész? Őszintén?
Hány anyuka épített karriert, miközben gyereket nevelt? Egyáltalán, régen hány nő AKART karriert? Egyszerre a gyereke nevelésével? És nem hiszem, hogy elvárás, hogy egy mai nőnek legyen karrierje, miközben anya. Erre a személy vágyik, nem elvárás. Senki nem várja el tőle. Tehát ő magában támasztja az elvárást a karrier felé, de közben gyereket is akar, boldog családot.
Egyszerűen észre kell venni, hogy nem lehet egyszerre mindent, ennyire egyszerű. A régi ember nem akart mindent. Akart kenyeret, meg tejet, pont. Nem volt Herz szalámi, hogy a régi reklámnál maradjak. Nem voltak népbutító reklámok, hogy csak akkor érsz valamit, ha csilli-villi a kocsid és a ruhád meg a lakásod, és gürizz addig, amig ez meg nem lesz. Nem volt ilyen. Most sem muszáj beállni a sorba. Csak az a baj, hogy be akarunk állni, aztán meg nyavajgunk, hogy mennyi az elvárás. A normál ember saját maga elvárásainak akar megfelelni, nem a másokénak, és ha valaki azt mondja, hogy túl sok az elvárás, akkor nézzen mélyen magába, hogy ez nem az ő saját elvárása, tényleg a külvilágé? Mert ha a külvilágé, akkor bizony gyorsan le lehet építeni. Ha a saját maga elvárása, akkor meg kár nyavajogni, mert ha valamit akarunk, akkor teszünk érte, és nem a külvilágot, meg az elvárásokat okoljuk miatta, hogy fáradtak, nyúzottak, akármilyenek vagyunk. Hanem elfogadjuk, hogy most ez van, ha van elvárásunk magunk felé, hogy jó munkaerők, anyák, szülők, feleségek legyünk, akkor azért tenni kell. Ha sok az elvárásunk magunkkal szemben, akkor sokat kell tenni, vagy valamit le kell építeni. Mindent nem lehet. A mai kor betegsége, szerintem, hogy mindent akarunk egyszerre. Hát ne akarjuk annyira. Nincsen tökéletes élet, ezt be kell látni. Van olyan, amikor nagyon jó, de az elmúlik. Olyan is, hogy nagyon rossz, de az is elmúlik.
Igaz a mondás, ami egy általam nagyon szeretett személytől származik, hogy nincsen olyan hosszú rossz, aminek egyszer ne lenne vége. Sokszor gondolok rá én is.
Például szerettem volna én is mindig autóval járni. Nagyon vágytam rá, tényleg. Talán én vagyok az egyetlen anyuka, aki mindig is tömegközlekedett az oviba. Hülyének is néznek miatta, hülyén is éreztem magam sokszor. De igazából tök felesleges lett volna csak amiatt, mert elvárás, mert tök jó lenne kocsiból kiszállni, fenntartani egy másik autót. Így eddig nem volt. Most lehet, hogy lesz. Jobb lesz nekem? A társadalom szerint, aki kívül néz, biztosan, mert íme, nem kell végre tömegközlekednem, léptem egy szintet. De tényleg léptem? Magamban? Eddig se kopott le a lábam, se a gyerekemé. Akkor?
Számos ilyen példát tudnék hozni a saját életemből, kezdve a nem annyira jól fizető munkámtól ("Komolyan doktorival ENNYIT keresel? Nemár!") a gyerekkérdésen át ("Nem lesz tesó? Szegény gyerek!!!") a lakóhelyemig, rengeteg kritikát kapok, de ezek más emberek problémái, nem az enyémek. Nem nekik akarok megfelelni. És sokszor bizony annyira erős a külső nyomás, és frankón elgondolkodok, hogy tényleg szülnöm kellene még egy gyereket, mert Editke tuti sérült lesz tesóhiány miatt. És pedig én magam nem ezt gondolom.
A boldogság, elégedettség saját magunkból fakad, nem a külvilágból, nem az elvárásokból, és nem a nekik könnyebb felfogásból. Senkinek nem könnyű, mindenkinek másképpen nehéz, úgy, ahogy és amit még ő elbír. Mások vagyunk, és a problémáink is mások, legyen ez a régi időkre is igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése